Bizonyos kultúrákban nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a rendszeres testmozgásnak,  mint mi. Itt vannak például a kínaiak. Tajvanon van egy hatalmas  park Taoyuan város közelében a Hutou hegyen, ahol hajnaltól kezdve a reggeli órákban sokan tornáznak nagyjából egyszerre, és ahogy megfigyeltem, mindig azonos gyakorlatsort végeznek. A kamerának nincs hangja, ezért nem derül ki, vezényszóra mozognak-e, vagy emlékezetből, begyakorolt mozdulatokkal, de az biztos, hogy rendszeresen ott vannak és tornáznak. A legtöbben gyalog jönnek, de mindig van egy-két rokkant mopeddel érkező is, aki a járműből kiszállva nekiáll tornázni. A gyakorlatokat mindenki saját képessége szerint végzi, ahogy bírja, aztán nagyjából egyszerre befejezik, néhányan még beszélgetnek, míg összeszedik a holmijukat és hazaindulnak.  

 

Aztán itt vannak a japánok. Van egy vasúti átjáró Japánban, Fuefuki városban. Minden reggel (reggel? inkább hajnalban, 5 óra után, évszaknak megfelelően világosban vagy sötétben) megjelenik egy középkorú férfi. Hosszúnadrág, kapucnis felső, néha valami kendőfélével bekötött fej. Jön a vasút melletti úton jobbról, bekanyarodik a sarkon, aztán néhány perc múlva visszaér és a sorompó melletti védett járdaszegletben elkezd tornázni. Magasra emelt karjait a feje fölött összefogja és törzsével jobbra-balra forog, ezt néhány percig ismétli, majd pedig előrejön a sínekig, megáll és karjait leengedve teljes törzzsel lendületesen forog jobbra-balra, ezt is sokszor ismétli szünet nélkül – múltkor meséltem ezt a gyógytornásznak és kérdeztem, ez mire jó, azt mondja, talán a gerinc melletti kisízületekkel lehet gondja, azt kezeli vele. Na, amikor ez a sok forgás is megvolt, elindul a vasút menti úton visszafelé, amerről jött. 
De ezzel még nem fejezte be a hajnali mozgást. Csak mostanában vettem észre, hogy amikor úgy 7-8 perc múlva a  következő, kb. háromszáz méterre lévő vasúti átjáróhoz ér, látszik, hogy háttal gyalogol, háttal, végig! És megy, megy tovább, háttal, ki tudja, milyen messze lakik. 

  

Hát ilyen ismerőst lehet szerezni a világ másik végéről, ha az ember webkamerát nézeget. És ösztönzést kapni tőle, hogy bizony legalább ilyen rendszerességgel kellene mozogni a megfelelő módon, kinek-kinek állapota szerint. Még ha nem is hajnali ötkor, sötétben, és persze nem háttal gyalogolva hazáig.

Más tanulság: ha blogvemberre vállalkozom, ne estére hagyjam az írást, mert a fele kimarad annak, amiről eredetileg írni  akartam. 😕