Milton hurrikán

A kontinentális USA legdélibb pontját jelző hatalmas bója körül hiába csapnak át az egyre vadabb hullámok, némelyek még akkor is meg akarják mutatni a világnak... a nem tudni, mit. Időről időre elborítja őket a víz, és csak a mellvédnek köszönhető, hogy nem sodor be a tengerbe senkit. Ja, és a legtöbben még ilyenkor is szelfiznek, videóznak. Bolond ez a világ.

(Nem a kamera homályos, hanem csupa sós víz a való világ.)

Sámli

Néha szoktam nézni  a világ vasútállomásainak webkameráit. Sok helyen olyan a peron, hogy a vonatra könnyen fel lehet szállni akkor is, ha az nem alacsonypadlós, márpedig az esetek többségében nem olyan. A kocsiknak van néhány lépcsője és mégsem kell artistamutatvány a beszálláshoz. Ugyanis a peront magasra építik, a sínpálya pedig mélyen fut,  így a kocsik legalsó lépcsőfoka sokszor a peron szintje alá kerül, ezért az utasnak alig egy-két lépcsőfokot kell leküzdenie. 

Eddig egyetlen kivételt láttam: az Amtrak cég állomásait Amerikában. Államot azért nem írok, mert van olyan járatuk, amelyik rettentő hosszan, Chicagótól Los Angelesig közlekedik oda-vissza, és ha jól emlékszem, nyolc államon meg egy keresztül, negyvenvalahány órán át. Na mármost, ezen a vonalon az állomások peronja - kénytelen vagyok párhuzamot vonni - nagyjából ugyanolyan magas, mint nálunk bármelyik állomásé, tehát alacsony, mégpedig nagyon. Emiatt aztán az érkező vonatból leszálló kalauz egy nagy sárga műanyag sámliféle tákolmányt tesz az ajtó elé, hogy az utasok hegymászás nélkül léphessenek be a kocsiba cuccal, guruló bőrönddel, kisgyerekkel. A huszonegyedik században.  És így van ez minden állomás, nemcsak a kisebbek (pl. La Plata, Missouri államban), hanem a nagyobb vasúti csomópontok esetében is (pl. Flagstaff). Ha nem látom a saját szememmel, nem hinném el.
Másik vasútvonalukon láttam egy másfajta megoldást: ott kétlépcsős fellépőt tesznek a beérkező vonat ajtaja elé, ez valamivel kényelmesebb le- és felszállást biztosít, de azért ez se az igazi. Az igazi a normális magasságúra épített peron lenne (vagy a mélyített sínpálya), de ez még az amerikai álomnak sem alapértelmezett tartozéka.

Íme a sámli Ashland és a fellépő Tucson vasútállomásán (a képeket még 2021-ben lőttem, azért vannak maszkban a kalauzok):

Alaszkában még nagyon is tél van, itt az ideje az északi fénynek. Fairbankstól északnyugatra  egy obszervatórium tetején működő kamera mutatja az északi fényt, más néven aurora borealist. A kamera folyamatosan működik, kivéve felhős ég vagy hóvihar esetén. 

Ezt az összeállítást a mára virradó éjszaka kamerafelvételéből rögzítettem (négyszeresére felgyorsítva). Este 10 körül besötétedett, majd kicsivel 11 óra után lassan megjelent az északi fény és körülbelül másfél óráig ott is maradt, változó intenzitással és formákkal mutatkozva. Éjjel 1 óra felé aztán virradni kezdett és a zöldes fény egyre jobban elhalványult.

A sarki fényről rövid, egyszerű ismertetőt találunk a Varázsbetű oldalon.

Ma 14 éve annak, hogy elkezdtem blogot írni - persze akkor még freeblogost, de az mindegy, a folyamatosság megvolt és megvan, bárki legyen is a szolgáltató. Most, hogy egy ideje már profilt váltottam és főleg webkamerákról írok, kíváncsi voltam, maradtak-e azokból a kamerákból, melyeket annak idején mutattam. Magam is meglepődtem, mennyi kamera megmaradt máig is, ideteszek néhányat.

Az előző bejegyzésemben említett ausztrál Casey kutatóállomás kamerája az Antarktiszon azóta is ugyanott áll és ugyanazt mutatja - akkor ugyan nem vettem észre azt a naponta váltogatott köszöntő táblát.

A kanadai Prince Edward szigeti Charlottetown város kamerája ma már egészen máshol áll, mint régen. Akkor a városházára irányult, most pedig egy utcát mutat. De ugyanazon a lapon van egy másik kamera is, amelyikről tavaly írtam már, a szigetre vezető híd forgalmát látni rajta.

És megvan a liechtensteini Malbun kamerája is, igaz, a kép másképpen működik, mint régen. Akkor csak egy kicsi állóképet mutatott, most pedig jobbra-balra lehet amolyan panorámakép-szerűen odébbhúzni (bár panorámának csak kis túlzással nevezhetjük). A jobb felső sarokban üsd ki a négyzetet, akkor eltűnik balról a fölösleges rész.

A new yorki Times square kamerája ma is nagyon jó minőségű, a réginél nagyobb mozgóképet ad, és most már hangja is van.

A  jeruzsálemi Siratófalat mutató kamera is működik, sőt mérsékelten irányítható is (nagyítható és jobbra-balra, fel-le mozgatható) a bal alsó sarokban lévő gombok segítségével.

És ma is megvannak abban a bizonyos, nem tudjuk hol álló amerikai magánlakásban a kamerák, azzal a különbséggel, hogy most már nem tudjuk a szobák és a konyha különféle lámpáit irányítani, ahogy régen.

Ha keresgélnék még egy kicsit, biztosan találnék a régi kamerák közül néhány ma is működőt, bár közben eszembe jutott olyan is, amelyik azóta megszűnt már: a moszkvai GUM kamerája. Pedig milyen jó kis vetítést lehetett az elmentett pillanatfelvételekből készíteni annak idején! :)

Az évforduló alkalmából valami  blogot illető, komoly elhatározást kéne tennem, de nem fogok. Hol írok, hol nem, ahogy eddig. De azért igyekezni fogok. :)

Amit a kamera mutat, első pillantásra nem túl érdekes: hosszabbnál hosszabb vasúti szerelvények, személyszállítók és tehervonatok haladnak el előttünk éjjel-nappal elég nagy gyakorisággal, általában lassan mennek, zúgnak, zörögnek, időnként sivítva-csikorogva fékeznek. Ez mint látvány így önmagában unalmasnak tűnhet, viszont a valóságban nagyon is figyelemre méltó hely ez, a Pennsylvania állambeli Altoona várostól 8 kilométerre lévő úgynevezett Patkó-kanyar.   

Az Államokban mindig is nagy gond volt a hatalmas távolságok áthidalása keletről nyugatra és vissza. A XIX. században a vasúttársaságok versengtek a minél gyorsabb közlekedési megoldásokért, a Patkó-kanyar vasútvonalának megépítése abban az időben igazi műszaki bravúrnak számított. A hegyek miatt kénytelenek voltak minden vasútépítésnél sok kanyart beiktatni, de a legimpozánsabb a Patkó-kanyar vasútvonala lett, ahol a hegyoldalban a sínek három víztároló tavat kerülnek meg. A Patkó-kanyar vasútja 3 évig épült, 1854-ben készült el, az építkezésen kb. 450, többségében ír munkás dolgozott, akik napi 12 óra munkáért 25 cent bért kaptak. Akkoriban keletkezett egy ma is élő legenda a közelben lévő közúti alagút szelleméről. Eszerint annak idején az alagút másik végén egy ír munkás felesége várta haza férjét, ám az soha nem érkezett meg, az asszonyt pedig valaki megölte. Azóta rengeteg hír terjedt el arról, hogy az alagúton átkelők egy fehér ruhás nő alakját vélik látni, illetve autósok tapasztalják, hogy az alagútban ütést éreznek a kocsijukon, mások pedig a karosszérián tenyérnyomokat találnak.

A Patkó-kanyar vasútja kezdettől fogva nem mindennapi látványosságnak számított, ezért már 1879-ben kialakítottak a ”hurok” belsejében egy megfigyelő platót, hogy mindenki a sínektől biztonságos távolságból szemlélhesse a különleges látványt. A hely ma is évente több ezer látogatót vonz, akik vagy a 194 lépcsőfokon gyalog, vagy pedig siklóval jutnak fel a kilátóterületre, ahol kellemes, parkosított környezetben egyszerű pihenőhelyek és tájékoztató feliratok várják őket, de a kilencvenes évek óta már látogatóközpont is van a közelben.

A kamerát időnként irányítják, olyankor valamivel nagyobb területet is mutat, illetve ráközelít az éppen haladó vonatra, de aztán mindig megállapodik nagyjából ugyanazon a pihenőhelyen. Viszont nagy előnye, hogy kb. 4 órányi időszakot rögzít, amit a csúszka tologatásával vissza lehet nézni a videón és azon belül mindig akadnak változatosabb jelenetek is.

A Patkó fentről nézve - balra lent a világosabb zöld sáv a látogatók pihenő- és nézelődőhelye

Középen a sikló pályája és a cikkcakkban felfelé emelkedő lépcsősor - balra fent a "szellemes" közúti alagút bejárata

A sikló egyik kocsija

Sztereó-kép 1907-ből

Tegnap, június 23-dikán volt 57 éve, hogy hatályba lépett az Antarktisz-egyezmény alapszerződése, amely szabályozta az Antarktisz nemzetközi jogi viszonyait és védett területnek nyilvánította a földrészt, melyen tudományos kutatást szabadon lehet folytatni, de tilos minden katonai tevékenység.

Ebből az alkalomból nézzünk rá ismét egy ottani webkamerára, mégpedig az USA-érdekeltségű Palmer kutatóállomáséra. Az állomást Nathaniel B. Palmer tengerészről nevezték el, aki  1820-ban valószínűleg első emberként jutott el az Antarktiszra - azért valószínűleg, mert nagyjából ugyanabban az időben egy brit és egy orosz hajó is járt a környéken.

Ezt az állomást 1968-ban építették ki, nyáron kb. 40, télen 10 fő dolgozik ott, akik nagyrészt biológiai kutatásokat végeznek, a tengeri állatvilágot, fókák, madarak életét tanulmányozzák.

Erre az oldalra kattintva meg lehet nézni az éppen aktuális előző egy napot, ahogy változnak a fényviszonyok, igazán nagyon látványos. Kattints a kép közepére, ekkor nagy méretben nyílik meg ugyanaz és ott a nyíllal el lehet indítani (néha ugyan reklám is bejön, de általában csak a végén). De én már korábban összeállítottam egy képsorozatot a kamera két héttel ezelőtti képeiből, mert akkor a helyszínen történt is valami, mégpedig jött egy hajó!  Nem tudom, végül mikor távozott, de aznap biztosan ott is maradt a kikötőben.
(Már régen mondtam, úgyhogy mondom: jobbra lent a négyzetre kattints, hogy teljes képernyős legyen, mindjárt sokkal jobb lesz.)

A hajó  a Laurence M. Gould jégtörő, melyet az Egyesült Államok Nemzeti Tudományos Alapítványa az ötödik óceánnak is nevezett Déli-óceán tanulmányozására használ. Akiről elnevezték, Laurence McKinley Gould amerikai tudós volt, sarkkutató, aki az 1920-as évek végén részt vett Richard E. Byrd admirális első antarktiszi expedícióján.

A kameraképeken a nagy távolság miatt azt hihetnénk, hogy ez egy kis hajó, de az alábbi képen látszik a valós mérete - itt éppen a chilei Punta Arenas kikötőjében dokkol, mindig onnan indul a Palmer állomásra:

Itt láthatjuk, hol is van a Palmer állomás Dél-Amerikához képest:

A neten nemcsak tájak, városok, épületek látványát lehet ám követni, hanem elvétve családok életét is. Mert bármennyire hihetetlen, léteznek olyanok a világban, akik bepillantást engednek az életükbe, ámbár hogy ezt milyen indíttatásból teszik, nem egészen világos, de nem is fontos. Például van egy amerikai lakás, az időeltérésből gyaníthatóan a nyugati part közelében, amelyben már 23 éve, 1995 óta működik két kamera: az egyik a nappaliban, ahonnan kicsit be lehet látni az ebédlőbe is, a másik pedig a konyhában.

Nem valószínű, hogy annak idején a lakás biztonsága érdekében szerelték fel a kamerákat, mármint hogy távollétükben is figyelemmel kísérhessék, mi folyik a lakásban. Hanem kifejezetten karácsonyi kamerának szánták, ezért adták az oldalnak a Christmas cam nevet és ez aztán a mai napig így maradt. Sok éven át interaktív volt, vagyis - fogódzkodj meg! - a néző akár a világ másik végéről is  kedve szerint kapcsolgathatta le-föl a nappali és az ebédlő fényfüzéreit, a karácsonyfa tetején álló világító angyalt, meg a konyhai világítást. A kapcsolótáblán látni lehetett, hogy most éppen melyik van bekapcsolva, és csak meg kellett nyomni az on vagy az off gombot, máris látszott az eredmény: világított vagy kialudt az illető fényforrás.

2006-ban például így helyezték el a karácsonyfát és a fényfüzéreket a nappaliban és az abból nyíló ebédlőben, ezen a képen éppen világít a fa tetején az angyal.

A lakásban élőket, a házaspárt ritkán lehetett látni - néha az asszony működött a konyhában, vagy a férfi nézte a tévét a nappaliban a kanapén ülve, időnként hol itt, hol ott megjelent egy nagy világos színű kutya, de napközben általában üres volt a lakás. Karácsonykor és a hálaadás ünnepén a felnőtt gyerekek is eljöttek, olyankor nagyobb volt a mozgás a kamerák előtt, aztán megjelent a konyhában egy etetőszék is az unokának.

A szoba berendezése megváltozott az évek során, a konyha is más lett, a kamera egyszer-egyszer máshová került, és mostanában már egy másik, kis termetű kutya megy át  néha a színen. És persze a 23 év alatt a házaspár is pontosan 23 évvel lett idősebb. Valószínűleg nem járnak már munkába, mindenesetre az asszony napközben leginkább a kanapén ül és egy laptopot figyel - én pedig mindig vágyakozva nézem a szuper laptop-állványát, milyen jó lenne nekem ilyen, igaz, hogy az én ágyam alá nem férne be az állvány lába, sajnos. :-)

Magukról, nagyon helyesen, nem sokat árulnak el az oldalon, még véletlenül sincs sem név, sem helységnév sehol, egyedül az emailcímük sugall valamilyen nevet, de remélhetőleg nem a valódit. Az esetleges rossz szándékú látogatókat azért  a lap alján egy apróbetűs mondattal figyelmeztetik, hogy a házuk el van látva mindenféle riasztóberendezéssel és olyan kisvárosban élnek, ahol a zsaruk öt perc alatt ott vannak - úgy látszik, eddig még szerencséjük volt és egy netes látogatónak sem sikerült megtalálni és kifosztani az otthonukat.

Ez két mai kép, úgy látszik, délelőtt mindketten otthon voltak, most pedig, kora délután megint csak az asszony netezik - és a kutyus unatkozik a kandalló előtt a padon. És innen, a föld másik oldaláról láthatjuk, milyen szép idő van arrafelé, ahol pontosan 8 órával kevesebb van, mint nálunk.

(A kamerák maguktól frissülnek percenként.)

Ha már nálunk nem akar igazán tavasz lenni, a nyár pedig végképp messze van, legalább lássunk most a sok északi webkamera után egy kellemes éghajlatú helyet (persze csak akkor kellemes, amikor nem közeledik egy hurrikán). Ez pedig Florida alsó csücskében Key West, annak is a legdélebbre eső pontja, sőt, az Egyesült Államok kontinentális részének legdélibb pontja.

A pontot egy érdekes tárgy jelzi, egy fura alakú hatalmas bója, rajta minden tudnivalóval: hogy Kuba ide 90 mérföld, meg hogy ez a kontinentális USA legdélibb pontja, és végül hogy Key West a napnyugta otthona. Legfelül pedig egy különös embléma: Kagyló Köztársaság - ez számomra újdonság volt, sose hallottam róla, tehát utánanéztem és ezt találtam:

 

"Kagyló Köztársaság (Conch Republic): A floridai Key West városa hozta létre tiltakozásul, amikor az amerikai rendőrség a szigetekről a szárazföldre vezető utakon határátkeléshez hasonló ellenőrzést vezetett be. A mai napig tovább él mint turisztikai érdekesség illetve harmincéves története során többször valódi állam látszatát játszották az amerikai hatóságokkal (egy amerikai hadgyakorlat alkalmával a tűzoltóhajókból álló “flotta” felvonult védekezni, az amerikaiak pedig “megadták magukat”, vagy 2006-ban elfoglalták a Hétmérföldes Híd egy elhagyott darabját, amit aztán az amerikaiak visszaköveteltek Florida javára)" (forrás: sudikas.wordpress.com)

A tavaly szeptemberi Irma hurrikán közeledtére a nevezetes hely látogatottsága nem sokat csökkent, magam is láttam akkoriban, amint a már igen erős szélben is sokan nézelődtek, fotóztak, szelfiztek, pózoltak a nagy bója körül, mintha nem akarnák elhinni, hogy azok a hatalmas hullámok bármelyik pillanatban átcsaphatnak rájuk is.

Persze amikor aztán a hurrikán teljes erejével odaért, akkor már nem lehetett ott megmaradni, és jó néhány napig a kamera sem működött.

A hurrikán ennyire rongálta meg a bóját

Ma kora délután a ragyogó napsütésben így zajlott az élet a nevezetes ponton (tudod, teljes képernyősre nagyítani, úgy az igazi):
 

A térképen jól látszik, hogy valójában a Southernmost Point-nál van még délebbre is partvidéke a szigetnek, de mivel ott haditengerészeti bázis van és nem látogatható, ezért  jelölték ki 1983-ban a kontinentális USA legdélibb pontjának ezt a fent említett helyet.